 |
2012-01-17
Kézilabda fiú
Dobszai Jenő kapta az Év Utánpótlás Edzője címet
Egy, a megszállottak közül
Hat diákolimpiai aranyérem, négy országos bajnoki cím után tulajdonképpen
papírforma az Év Utánpótlás Edzője díj Dobszai Jenőnek, a Debreceni Sportcentrum
országosan elismert szakemberének.
- Kitől tudtad meg, hogy te kaptad az elismerést?
- Komáromi Ákosné hívott fel, hogy a sportiskolától felterjesztettek az
illetékes alapítványhoz a díjra, aztán Csapó Erika hívott, hogy én lettem a
befutó.
- Nagyon érett már ez a díj.
- Ha azt nézzük, hogy kisebb megszakításokkal 35 éve vagyok a szakmában, akkor
igen. De egy ilyen megtisztelő címre sohasem lehet azt mondani, hogy jár
valakinek, éppen ezért nagyon jólesett, hogy engem választottak.
- A több mint három évtized alatt dolgoztál lányokkal és fiúkkal. Melyik a
könnyebb műfaj?
- Mindegyiknek megvan a sajátossága. A lányok szorgalmasabbak, fegyelmezetten
betartják a taktikai utasításokat, míg a fiúk szeretik tágítani a határokat,
"kijátszanak" a megbeszélt taktikából. Maradjunk annyiban, hogy mással lehet
őket motiválni.
- Sohasem gondoltál arra, hogy felnőtt csapat mellett is kipróbáld magad?
- Nagyon specializálódik az edzői szakma, sok sikeres utánpótlás szakember
próbálkozott sikertelenül a váltással. Én nem tudnám elképzelni magam felnőtt
csapat mellett.
- Fiatalokkal foglalkozni talán nagyobb felelősség.
- Nem próbáltam a másik oldalt, tehát nincs összehasonlítási alapom. Az biztos,
hogy sokszor többet tudunk a gyerekekről, mint a saját szüleik. Nagyon fontos,
hogy a gyerek érezze, hogy szeretik, hogy érte dolgoznak. Ha ezt érzik, akkor
sok mindent elviselnek.
- A debreceni férfi kézilabdában ráadásul speciális a helyzet, hiszen hiába
sikeres az utánpótlásvonal, ha nincs magas szintű felnőtt csapat.
Nagyon nehezen dolgoztam fel a helyzetet, amikor a legendás Dózsa után a DKSE is
megszűnt. De az még hagyján, hogy én miként dolgozom fel, a gyereknek kellene a
debreceni perspektíva.
- Biztos sokszor feltették már a kérdést: meddig csinálod?
- Addig feltétlenül, míg nem ülhetek tanítványaimmal újra
debreceni első osztályú férfi csapat mérkőzésén és meg mutathatom nekik az egyes játékosokat,
hogy ő is, meg ő is a Kazinczyba járt és a Sportiskolában kézilabdázott.
- Van visszaút., lehet újra NB I-es férficsapat a városban?
- A jelenlegi helyzetben az a pozitívum, hogy előfordult már, s ha egyszer
sikerült újra építkezni, miért ne sikerülhetne ismét. Az a baj, hogy mindig
ellentétes a mozgásirány. Mára kiépült a teljes korosztályos rendszer, erre
nincs első osztályú csapat, nincs minta, nincs jövőkép, legalábbis helyben. Sok
tehetségünk van, de sorban állnak értük a kérők, nem is akárhonnan. Fontos, hogy
ne gyűjtő klubba menjen. Ebből a szempontból jobb az NB I/B-ben való folyamatos
játéklehetőség, mint az első osztályú kispadkoptatás.
- Azért az mindenesetre biztató, hogy a sportágnak komoly renoméja van az
országban
- Változatlanul kedvelt sportág a kézilabda, ezt jelzi,
hogy helyi élvonalbeli együttes nélkül is szeretnek a gyerekek edzésre járni. Ez egyrészt a sportág
hazai elismertségének tudható be, de az is fontos, hogy még mindig él, és hat az
emberekre a Dózsa-legenda. Pedig lassan a szülők sem látták Varga Pistáékat
játszani, de szájhagyomány útján terjed a történet, s bármennyire meglepő a
gyerekek ismerik az egykori kedvenceket, mindent tudnak róluk
- A legendának pedig folytatódnia kell.
- Szerencsére vagyunk még néhányan megszállottak. S nemcsak Debrecenben, hiszen
Balmazújvároson, Böszörményben és Hajdúnánáson is komoly nevelőmunka folyik.
- Hogy áll a sportág helyzete az iskolákban
- Ez az egyik nagy fájdalmam... Amikor Debrecenbe kerültem 14 iskola indított
csapatot a városi diákolimpián, most a IV. korcsoportban az én iskolám, a
Kazinczy és a Hunyadi nevezett.
- Ha már a Kazinczy szóba került: az edzősködés mellett "mellékesen" ennek
az iskolának az igazgatója...
- Ez a kettő nagyon jól kiegészíti egymást. Alapszakom matek és a testnevelés,
ez is kiegészíti egymást, pedig ez nagyon ritka párosítás.
- Akkor a kézisei jó matekosok, hiszen a hosszú utak alkalmával az edzőjük
akár korrepetálhatja is őket.
- Nem nagyon igénylik. Nem árt ha egy sportoló jó tanuló, de nem tudtak szoros
kapcsolatot kimutatni az általános intelligencia és a sportbeli intelligencia
között. Ezzel együtt azt mondom, hogy kockázatos fiatalon minden feltenni a
sportkarrierre, még akkor is, ha valaki nagyon tehetséges. A sport viszont
fontos a gyerekek életében, akkor is, ha valaki nem született tálentum.
Rendszert visz a fiatalok életébe, megtanulják, hogy a döntésekért vállalni kell
a felelősséget, s hogy milyen egy közösségben dolgozni. Én azokra a srácokra is
büszke vagyok, akik nem lettek élsportolók, de az életben megállták a helyüket,
akár asztaloskánt, akár cégvezetőként.
- A sok szép emlék között akad legszebb?
- Talán edzői pályafutásom első diákolimpiai sikere, még 1990-ből. De ez is csak
azért, mert az első az igazi. Mindegyikhez fűz valami szép emlék, s nem csak az
aranyérmekhez, az ötödik-hatodik helyekhez is. Tudod messzi, dunántúli
gyerekként számomra elképzelhetetlen volt, hogy megismerhessem Varga Pistát,
Süvöltős Misit, aztán barátok lettünk. De büszke vagyok a mai edzői garnitúrára
is, hiszen egykori válogatott példaképekkel dolgozhatok együtt.
- A családod, hogy viseli, hogy vasárnapi ebéd helyett vasárnapi meccs a
program?
Szerencsém van, mindenben támogattak és támogatnak, nélkülük nem tudtam volna ezt az utat
végigjárni. De szeretnék köszönetet mondani minden egykori és jelenlegi
tanítványom szüleinek, amiért rám bízták a gyereküket!
|