Kézilabda fiú

Történelem

Sportiskolás kézilabdázók tekintélye

A debreceni kézilabda sport szép hagyományokkal rendelkezik. Ezt állapíthatjuk meg, ha visszatekintünk a sportág múltjának, mint egy hat évtizedére. Négy csapat, amelyek bajnoki aranyérmesek lettek, sok-sok válogatott játékos, akik világversenyeken, olimpiákon öregbítették Debrecen jó hírét, világválogatott sportolók és azok sokasága, akik mindannyian részesei voltak valami rendkívüli, csodás dolognak, a JÁTÉKNAK! A város kézilabdás emlékei között kutatván a Debreceni Sportiskola helyét és szerepét keresve talán nem tévedés azt állítani, hogy a sikerek egyik meghatározó tényezője a sportiskolában folytatott oktató és nevelőmunka.

A hagyományokra épülő és hagyományokat tisztelő edzői, pedagógusi szemlélet és magatartás tapasztalható ott, az évtizedeket átívelően. A kezdetek a múlt század hatvanas éveihez nyúlnak vissza. Egy korszakot meghatározó, kiemelkedő tudású pedagógus, Nagy Jenő munkája nyomán indult meg a fiúk részére a sportiskolás kézilabdázó képzés Debrecenben. Ő maga így ír erről, visszatekintve az első szárnypróbálgatásokra. - Ha emlékezetem nem csal, akkor 1962-63-ban Kováts György testnevelő tanár igazgatósága idejére esik a fiú kézilabda szakág megalakulása és a versenyeztetés beindítása. Két kedves kollégámtól - Kónya Sándortól és Fogarasy Józseftől - sok segítséget és támogatást kaptam. Ők segítettek az első "toborzások" megszervezésében és lebonyolításában, valamint a sportszakmai és edzői munkában. Már a kezdetekkor sikerült több tehetséges fiatalra rálelnie Nagy Jenő tanár úrnak és segítőinek.

A Pacsirta utcai iskola, a "Kis-Fazekas" és a Füvészkert utcai általános iskolák lettek az első "bázisiskolák". Nagyon sok tehetséges gyerek szerette meg és művelte később magasabb szinten a kézilabdát. Közülük említsünk meg néhányat név szerint is, Kardos Zoltánt, Szolnoki Győzőt, majd Szegheő Zsoltot és Csabát, Kovács Sándort és Papp Sándort, a Hamza testvéreket, Makády Tibort, Kecseti Imrét mindenek előtt. Ez időtájt tűnt fel egy tehetséges, magas fiatalember is, aki később sokszoros válogatott lett, és 1975-ben sikeresen védte a Debreceni Dózsa bajnokcsapatának kapuját. Szabó István "Savanyú" ez év nyarán tragikus hírtelenséggel távozott az élők sorából, a kézilabdázók őt szerető és nem felejtő nagy családjából.

Szintén ekkor tájt akadt meg Jenő bácsi tekintete egy rendkívüli tehetséggel és képességekkel megáldott ifjú sportolón Süvöltős Mihályon, aki a későbbiekben nem csupán a magyar kézilabda sport, de az egész világ kézilabdázásának kiemelkedő alakja, egyik legjobb irányító játékosa lett, a későbbi közönség kedvenc "SÜVI" az olimpikon, sokszoros válogatott extra klasszis játékos. Mi volt Nagy Jenő tanár úr, korszakos sikereinek titka? Két fontos dolgot senki sem vitathat el Jenő bácsitól: az egyik a magas szintű pedagógiai, szakmai tudása és sportágának szeretete, míg a másik a példamutató és példaadó emberi tisztasága és tisztessége. Így válhatott évtizedek áldozatos munkáját követően Nagy Jenő a testnevelő tanárok és edzők generációinak példaképévé, követendő eszményéve.

A "tanár úrnak" a másik fontos tulajdonságára a pontosságára és precizitására. A Szív utcai öreg cívis portán Jenő bácsi családi otthonában van egy hatalmas üveges veranda, sok-sok régi szekrény sorakozik katonás rendben ott és nem ismervén a tartalmukat okkal gondoltam, titkokat őriznek talán az avult, itt-ott szúette bútorok. Ám egyszer Jenő bácsi megengedte, hogy betekintsek a rejtek mélyére. - Nézd - mondta derűsen -, ha kiemeled ezt a kartont, akkor sok mindent megtudhatsz, pontos feljegyzéseket olvashatsz volt tanítványaimról. Például itt van Péter Jánosé, aki több sportágban is tehetséges volt, végül kiváló kézilabdázó lett belőle. Minden elolvasható, hogy mikor, hol és milyen eredményeket ért el kisiskolás korától fogva. Különös érzés volt látni a kartotékok sokaságát a színes ceruzákkal és tollakkal kitöltött adatlapokat, amelyek azt tükrözték, hogy egy-egy diákja, versenyzője honnan indult és hová jutott a fejlődés rögös útján.

A tanári és edzői munkássága során oktatott és nevelt gyermekek, fiatalok tömegének gondos, rendbe szedett regisztrált adattömege állt ott előttem a szebb időket is megélt sifonok és kredencek mélyére téve féltő gondossággal őrizve. A volt tanítvány Péter János ma 41 éves és sikeres vállalkozó. A sportiskolás éveket követően a Debreceni Dózsa egyik meghatározó kézilabdázója volt, majd Franciaországban és Németországban töltött évek után három esztendeje fejezte be sportpályafutását. - Minden téren sokat köszönhetek a sportiskolának és az ottani edzőimnek - Jenő bácsi mellet Illésy Gyulának és Benyáts Balázsnak - akiknek hálás vagyok sok mindenért. Nagy Jenő tanár úr már kisgyerekkorom óta foglalkozott velem. Különös gondot fordított arra, hogy sokoldalúan képzett más sportágakban is otthonosan mozgó sportoló váljon belőlem. Érdekes, most eszembe jut, hogy mi soha egy hangos szót nem hallottunk tőle. Mindig valami különös szeretettel és tisztelettel beszélt velünk gyerekekkel, akiket arra nevelt, hogy sportolni csak elkötelezetten és hittel érdemes.

Az sem véletlen, ha megnéznénk kiderülne, hogy Jenő bácsi egykori tanítványai az életben javarészt megállták és megállják a helyüket. Az 1960-as évek második felében a "sportpolitika" irányítói keresték a helyét a sportiskolai szakosztályoknak. Többek az önálló versenyeztetést, mások a nagyobb sportegyesületek szakosztályai mellé történő kihelyezést szorgalmazták. A vita folyt és bizony sokszor keresztezték a fejlődés útját az ellentétes nézetek és döntések, amelyek többnyire úgy születtek meg, hogy az edzők, pedagógusok véleményét meg sem hallgatták. A sportiskolák fiúk előbb a DVSC fennhatósága alá rendeltettek, majd ott is versenyeztek. A debreceni vasutasok sportegyesületének akkori vezetői Vámos István, Keskeny Károly és Oláh József voltak. Az edzői munkába bekapcsolódtak Bradács Miklós, Csende Sándor és Kulcsár János testnevelő tanárok. A DVSC-Sportiskola különböző korosztályos csapatai változó sikerrel vettek részt a bajnoki és kupa küzdelmekben. A debreceni fiatalok többnyire győztesekként tértek haza a Pajtás Kupák, Balaton Bajnokságok, Napló Kupák küzdelmeiről vagy az Országos Testnevelési és Sporthivatal által szervezett és a tatai edzőtáborban rendezett felmérő versenyekről.

A jó évtizednyi eredményes munka valamennyi összetevőjét felsorolni lehetetlen, összegzésként azonban elmondható, hogy mindazok, akik részesei voltak e korszaknak, megteremtették a debreceni kézilabdázás későbbi sikereinek alapjait. A város férfi kézilabdás történetének fent említett sikerkorszaka 1970-ben vette kezdetét, egy akkor még jelentéktelennek tűnő kinevezés kapcsán. A Belügyminisztérium illetékese a Debreceni Dózsa SE élére ügyvezető elnökké nevezte ki Molnár Tibor rendőr őrnagyot. Bár ez külön történetnek tűnik, mégsem az, mert öt év múlva Debrecen lett a hazai kézilabdázás fellegvára. 1975-ben a Debreceni Dózsa magyar bajnokságot nyert, tízezres stadion épült és igény lett fiatal tehetséges kézilabdázók sokaságára. Nem is váratott sokáig a megegyezés a DSI és a D. Dózsa SE vezetői - Sárkány Gábor és Molnár Tibor - között egy új alapokra helyezett, a minőségi munkát elősegítő és megteremtő megállapodás előterjesztéséről. A közös munka hamarosan szép és tartós eredményeket hozott. A csodálatos Dózsa-pályán otthonra találtak a sportiskolás kézilabdázók.

A hetvenes évek elejétől egyre több kiváló edző és testnevelő tanár dolgozott ott, vagy azzal párhuzamosan a D. Dózsában. Friss diplomával a zsebében 1976-ban tért haza a Testnevelési Főiskoláról Benyáts Balázs, aki azóta is apróbb megszakításokkal ugyan, de több mint 25 éve oktatja, neveli, és kiváló kézilabdásokká képezi a sportiskolás fiatalokat. Az egykor sokszoros válogatott játékos, aki éveken át volt erőssége a D. Dózsának, utánpótlás edzőként tette talán legtöbbet a debreceni kézilabda sportért. Keze alól sok-sok élvonalbeli játékos került ki, akik közül többen külföldön is öregbítették Debrecen hírnevét. A sikereknek ugyancsak részesei voltak olyan nagyszerű edzők, testnevelő tanárok, mint például Nánássy Pál, Illésy Gyula, Szász Géza, Berekméri Lajos, Fekete Béla és Szentgyörgyi Rozi is. Feltétlenül szólni kell arról is, hogy öt általános iskola ontotta a tehetségeit a sportiskola felé. Debrecenben a Bocskai (Nagy Jenő) a Fűvészkert utcai (China Béla) és a Tanítóképző Gyakorló (Szentgyörgyi Rozi) már "bázisiskolaként" működtek, ha nem is mind hivatalosan. Ugyancsak fontos kézilabdás központ volt és a sportiskolának a rengeteg tehetséges fiatalt adott a nádudvari (Hodosi Albert) és a földesi ( Horváth István) általános iskola is.

Az 1979-80-as évadban lett sportiskolai edző Kovács Gábor, aki a későbbiekben testnevelő tanárként, majd igazgató helyettesként az ország egyik legnagyobb "bázis iskolájává" fejlesztette a debreceni Irinyi János Élelmiszeripari Szakközépiskolát. Később Dobszai Jenő és Vámos Miklós testnevelő tanárok közös, céltudatos munkája eredményeként ismét bővült a kézilabdázókat nevelő központok száma, a Kazinczy Általános Iskolában kialakított feltételek révén. A Dózsa sikerek multán a sportiskola munkatársai és edzői is nehezebb körülmények között végezhették munkájukat. Míg korábban alapvető cél és feladat volt az élvonal küzdelmeire felkészített, "kész" játékosokat adni a Dózsának, a belügyi csapat mélyrepülése ezt is megváltoztatta. Ami korábban minden sportiskolás álma volt, elvesztette vonzerejét.

A nyolcvanas évek eredményei többnyire három tréner munkáját dicsérik. Benyáts Balázs, Váczi Sándor és Vámos Miklós kitűnő edzői kollektívát alkottak, nagyszerű kézilabdázókat neveltek. A kilencvenes évek elején Tóth József - aki korábbi sikereit a D. Közúti Építők NB I/B-s női kézilabda csapatával érte el - kidolgozott egy új rendszert a sportiskola számára. Ez a szisztéma figyelembe véve a megváltozott körülményeket és új elemekkel gazdagítva a korábbiakat, ma is működik, sőt jól működik. A debreceni kézilabda sport szomorú pillanata volt, amikor 1989-ben hosszú agonizálást követően "kimúlt" a Debreceni Dózsa SE (milyen figyelmesség" volt a sorstól, hogy szegény Molnár Tibor ezt a szégyent nem érhette meg). Felmerült a kérdés, hogy hová kerülnek majd a végzős sportiskolások? Egy évet játszottak az NB I/B-ben, ahol még a TF csapatát is megelőzték, ám az is látszott, hogy anyagi háttér híján ezen a szinten a további szereplést a DSI nem vállalhatja.

Egyfajta megoldásnak látszott, hogy a debreceni ifik előbb a Bogáti SE-hez, majd a Hajdúböszörmény csapatához igazoljanak, és ott folytassák pályafutásukat. Ez életképes gondolatnak látszott, hiszen a böszörményieknek NB I-es álmaik voltak. Az élet, a sors azonban ezúttal is másként alakította, változtatta a dolgokat. A város férfi kézilabda sportjában 2003-ban egy reménysugár gyulladt. A korábban megalakult Debreceni Kézilabda SE elindult egy nagyon nehéz, de felfelé vezető úton. A Hőszolgáltató Rt vezérigazgatója, Csonka Tibor, aki maga is kézilabdázott egykor Hajdúszoboszlón, eltökélte, hogy visszaállítja, újrateremti a férfi kézilabdázás nimbuszát Debrecenben.

Bátor vállalkozásához szerencsére partnerekre is talált, akik között több egykori sportiskolás és Dózsás -játékos, edző és sportvezető is található. Remélhető, hogy visszaáll a "régi rend" - ahogyan Benyáts Balázs fogalmazott -, vagyis a DSI tehetséges sportolói előtt újra megnyílik az út, hogy Debrecenben válhassanak élvonalbeli sportolókká, netán válogatott játékosokká, úgy ahogyan az elődeiknek is megadatott.

Ezért is lehetünk most optimisták, valamint azért mert kiváló edzők dolgoznak a DSI-ben ma is, miként tehetséges fiatalokból sincs hiány Debrecenben és Hajdú-Biharban.

Debrecen Sportiskola legkiemelkedőbb kézilabdázói :
Dr. Süvöltős Mihály, Bíró Imre, Szatmári János, +Szabó István, Török Lajos, Kasku László, Érczkövi Zoltán, Bene Imre, Bécsi János, Kemény Sándor, Péter János, +Tatár István, Habuczki Tamás, Szima György, Tóbiás Ferenc, Kiss László, Fekete Károly, Kerekes Tamás, Nádasdi László, Hideg János, Sárközi Csaba, Kovács Károly, Dászkál Tibor, Jenei Tibor, Kenyeres Pál, Szakács András, Vágó Zsolt, Molnár András, Bialaszek Csaba, Bisi Zsolt, Veress István és még sokan mások...